Paksnál fenékküszöböt kellett rakni a mederbe. Budapesten kikotorták a Lágymányosi-öblöt, hogy a Kelenföldi Erőmű vizet kapjon. Mohácson pontonra szerelt szivattyúkkal biztosították az ipari vízellátást.

A közbeszéd aszályról beszélt.

Az aszály megvolt.

Csakhogy a Duna medre is mélyebb annál, mint amikor ezeket a vízkivételi rendszereket tervezték.

Az alacsony vízállás ugyanis nem ugyanaz, mint az alacsony vízhozam. Ha kevés a csapadék, gyenge a téli hókészlet, hosszú a szárazság, valóban kevesebb víz érkezik. De ha közben a meder is süllyed, ugyanaz a vízmennyiség is alacsonyabb szintet ad a vízmércén.

A magyar Duna baja az, hogy most a kettő egyszerre dolgozik.

A folyó kavicsot, homokot, iszapot visz, lerak, majd máshonnan újra felvesz. Kétszáz év szabályozása, partbiztosítása, kotrása, hajóút-építése és a felvízi vízlépcsők ezt a rendszert alaposan átrendezték.

Ha felülről kevesebb hordalék jön, mint amennyit a sodrás elvisz, a folyó a saját medréből pótolja a hiányt.

Mélyül.

A BME Vízépítési és Vízgazdálkodási Tanszékének adatai szerint a Duna magyarországi szakasza az elmúlt hatvan évben átlagosan közel 1,8 métert mélyült. Vámosszabadi térségében helyenként ennél jóval nagyobb változást mértek.

Paksnál kisebb, de már bőven mérhető a folyamat. Baranya Sándorék számításai szerint az erőmű környezetében nagyjából nyolcvan centiméter lehetett a medermélyülés.

Még beszédesebb a vízmérce.

1951 és 1970 között a paksi medián vízállás 295 centiméter volt. 1991 és 2010 között már csak 188.

Százhét centiméter különbség negyven év alatt.

Nem minden centiméterért a meder felel. A vízjárás, a csapadék és más tényezők is számítanak. De ezt már nem lehet egyszerűen egy száraz nyárra fogni.

A hordalékhiány régóta ismert. A Felső-Dunán 1970 és 1991 között több mint hatvanmillió köbméter kavicsot termeltek ki, miközben a felvízi duzzasztók mögött a durvább hordalék jelentős része fennakad. A DanubeSediment projekt szerint a vizsgált Duna-szakaszok több mint felén az erózió dominál, a deltához érkező lebegtetett hordalék mennyisége pedig a nagy gátépítések óta drasztikusan csökkent.

Ausztriában ezért már vissza is juttatnak kavicsot a folyóba. A kikotort anyag egy részét feljebb viszik, majd újra beengedik a rendszerbe.

Nálunk még mindig túl gyakran a kotrás az első válasz.

Pedig ha a mederből hiányzik az anyag, nem biztos, hogy az a legjobb ötlet, ha még többet veszünk ki belőle.

Paksnál nem egyszerűen elfogyott a víz

Július végén az MVM közölte: a Duna vízszintje 28 centiméterrel a 2018-as rekordminimum alatt állt, és több mint egy méterrel alulmúlta azt a százéves minimumot, amellyel az erőmű tervezésekor számoltak.

Az MVM maga is két okot nevezett meg: a szélsőséges időjárást és a medermélyülést.

Ez fontos.

Az aszály elmúlhat.

A kimélyült meder nem tölti vissza magát.

Ráadásul nem 2026 nyarán kezdődött a figyelmeztetés. Már 2025 márciusában szokatlanul alacsony vízállásokat mértek a Dunán. Az OVF akkor a gyenge hókészletet és a csapadékhiányt nevezte meg.

A képlet ugyanaz maradt:

kevesebb víz egy mélyebb mederben.

Paksnál ezért épült fenékküszöb.

Nem gát. Nem csinál tavat. Nem termel vizet. Kisvíznél megváltoztatja a folyó esését és az áramlást, így magasabb vízszintet biztosít az erőmű vízkivételénél.

Az első ütemben 35 ezer köbméter kőből épül a keresztirányú borda, további mintegy 110 ezer köbméter pedig a meder és a műtárgy védelméhez kell.

A küszöb azonban vizet nem gyárt.

Ha tartósan kevesebb érkezik, a kő ezt nem pótolja.

A Duna gyorsan visszaszólt

Az építés első hetei megmutatták, milyen erők dolgoznak a mederben.

Ahogy a két oldalról épülő küszöb beszűkítette az átfolyási keresztmetszetet, felgyorsult a sodrás. A Honvédelmi Minisztérium szerint a víz nagymértékben mélyíteni kezdte a medret, ezért H225M helikopterekkel 117 darab, egyenként 2,5 tonnás betonkockát kellett a folyóba tenni.

Az Átlátszó később arról írt, hogy a két kőfal között helyenként nyolc-tizenhárom méteres kimosódás is kialakulhatott.

Ez önmagában nem bizonyítja, hogy a fenékküszöb rossz megoldás.

Azt viszont igen, hogy a Dunába nem lehet egy ponton belenyúlni úgy, hogy csak azon az egy ponton történjen valami.

Szűkül a szelvény, változik az áramlás. Változik az áramlás, máshová kerül a hordalék. Fölötte ülepedés indulhat, alatta erősödhet a kimosódás.

Ezért nem mellékszál, mi történik a küszöb alatt. Nem mellékszál a hajóút. Nem mellékszál a hordalék.

És az sem, mi történik árvíznél.

Nagyvíznél egy alacsony fenékküszöb jóval kisebb akadály, mint kisvíznél. A hatása azonban nem nulla. A kormány számításai szerint árvíznél legfeljebb egy-két centiméteres vízszintemelkedést okozhat.

Lehet, hogy így lesz.

Mérni kell. Nem bemondani.

Paks csak az egyik tünet

A medermélyülés nemcsak az erőművekről szól.

A Duna vízszintje összefügg a környező talajvízzel, a mellékágakkal, az ártéri erdőkkel. Ha a főmeder mélyebbre kerül, a környező területek vízháztartása is változik.

Gemenc, a Szigetköz, a mellékágak mind érzik.

Budapest ivóvízellátása teljes egészében parti szűrésű kutakra épül. Vagyis a Duna állapota nemcsak természetvédelmi, hajózási vagy energetikai kérdés.

Kelenföld idén megmutatta, milyen gyorsan válhat nagyon is gyakorlativá.

A Lágymányosi-öböl mintegy ötvenméteres szakaszán 50–100 centiméterrel kellett mélyíteni a medret, hogy az erőmű vízellátása biztonságban maradjon. Több száz köbméter hordalékot emeltek ki.

Az erőmű több mint száztíz éves történetében ilyen beavatkozásra korábban nem volt szükség.

Ez nem érdekesség.

Tünet.

A Duna nem fog eltűnni. De másképp fog viselkedni.

A következő húsz évben nem egyszerűen arra kell készülni, hogy „kevesebb lesz a víz”.

A kép ennél rosszabbul kezelhető.

A melegebb évek kevesebb havat hagynak a vízgyűjtőn, nő a párolgás, hosszabbak lehetnek a nyári kisvizes időszakok. Közben a szélsőséges csapadék sem tűnik el.

Lehet három hónap szárazság, majd néhány nap alatt hatalmas árhullám.

Nemcsak az számít, mennyi víz jön.

Az is, mikor jön.

A Duna közben melegszik is.

Paksnál ez legalább akkora korlát, mint a vízszint. Nyáron már teljesítményt is kellett csökkenteni a magas vízhőmérséklet miatt. A meglévő blokkok és Paks II. hűtése ezért ugyanahhoz a kérdéshez vezet:

mennyi vizet lehet még biztonságosan kivenni egy mélyülő, időnként extrém alacsony és egyre melegebb folyóból?

És itt már nem lesz elég minden nyáron követ hordani.

Innen már nem helyi javítás kell

Lehet, hogy Paksnál kell a fenékküszöb.

Lehet, hogy Kelenföldön kellett a kotrás.

Lehet, hogy Mohácson kellett az ideiglenes szivattyú.

De egyik sem oldja meg azt, ami a folyó egészével történik.

A következő kérdések már más léptékűek.

Hol kell több helyet hagyni a Dunának? Hol kell visszakapcsolni mellékágakat és ártereket? Hol lehet a folyószabályozási művek átalakításával lassítani a medermélyülést? Hol kell a hordalékot visszaadni a folyónak? És hol érjük el azt a pontot, ahol már nem a Dunát kell mindenáron egy vízkivételhez igazítani?

Ehhez három adatot kellene minden érintett szakaszon évről évre együtt látni:

kisvízi vízhozam, mederszint, hordalékmérleg.

Ha a hordalékmérleg tartósan negatív, a meder mélyülni fog.

Ha a meder tovább süllyed, annak már nemcsak a hajós vagy az erőműves issza meg a levét.

Paksnál most megemeltük a vizet.

Budapesten kikotortuk az öblöt.

Mohácson pontonra tettük a szivattyút.

A következő helyen is lehet majd követ vinni, kotrógépet küldeni, szivattyút telepíteni.

Csakhogy a Duna nem 2026 nyarán változott meg.

Évtizedek óta mélyítettük, szűkítettük, szabályoztuk, elvágtuk a hordalék útját. Most ehhez társul az éghajlat változása, amely azt is átrendezi, mikor és mennyi víz érkezik.

A következő húsz évben ezért már nem az lesz a kérdés, hány helyen tudjuk még külön-külön megjavítani.

Hanem az, mikor kezdünk végre egyetlen folyóként számolni vele.