A keresztény emberkép egyik legfontosabb sarokköve az emberi méltóság feltétlen tisztelete – nemcsak az aktív, alkotó években, hanem az élet törékeny, végső szakaszában is. Az elmúlás kísérése, a haldoklók melletti szerető és szakszerű jelenlét nem csupán egészségügyi feladat, hanem mélyen spirituális és társadalmi felelősségünk. Sajnos a hazai realitás ezen a téren rendkívül fájdalmas képet mutat.

Szöllősi Melinda, az ELTE Társadalomtudományi Karának doktorjelöltje friss kutatásában rámutatott arra, hogy Magyarország az utolsó helyre csúszott vissza az OECD-országok kórházi halálozási rangsorában. Ahogy az az Indexen megjelent kutatási beszámolóból kiderül, naponta átlagosan 140 olyan beteg van hazánkban, akinek állapota indokolná a méltóságteljes, otthoni hospice-ellátást, ám közülük mindössze tizenegyen részesülnek ebben a támogatásban. Ez azt jelenti, hogy naponta több mint 120 idős, szenvedő embertársunk marad megfelelő szakszerű segítség nélkül az élet legnehezebb óráiban.

A statisztikák még szomorúbb részleteket tárnak fel: a szerencsés tizenegyből is mindössze öt beteg mellett áll rendelkezésre a teljes szakmai csapat – orvos, ápoló, szociális munkás és pszichológus. A többiek vagy rideg intézményi falak között, vagy magukra hagyott hozzátartozóik erején felüli, magányos küzdelmében fejezik be földi pályafutásukat. Amint azt az eredeti cikkben bemutatott elemzés hangsúlyozza, az adatok gyűjtése és transzparens közzététele elengedhetetlen lépés lenne ahhoz, hogy érdemi változás indulhasson el a rendszerben.

Egy közösség lelki és erkölcsi állapotát leginkább az mutatja meg, hogyan bánik a legkiszolgáltatottabb tagjaival: a gyermekekkel, a betegekkel és az életük végén járó idősekkel. A hospice-ellátás nem luxus, hanem az irgalmas felebaráti szeretet intézményesült formája. Keresztény értelmiségiként nem hunyhatunk szemet a struktúra hiányosságai felett; közösen kell felemelnünk a szavunkat azért, hogy az élet alkonyán senkinek se kelljen méltóságától megfosztva, magára hagyatva távoznia ebből a világból.