Reggelente várja a nővéreket

A 88 éves Jessi Pai minden reggel várja az Ágoston-rendi nővéreket. Kávéznak, tornáznak, vetélkednek, beszélgetnek. A keresztény asszony soha nem ment férjhez, időskorára pedig az Elizabeth Care Home lett az otthona.

Nem egyedül él itt. Bengaluru egyik külvárosában, Thaverekere településrészen 52 civil idős ember osztozik az épületen 11 nyugdíjas nővérrel. A civilek a négyszintes épület alsó három emeletén, a nővérek pedig a legfelső szinten laknak, de a napjaik jelentős részét együtt töltik: beszélgetnek, programokon vesznek részt, és segítik egymást a mindennapokban.

Pai számára pedig éppen ez változtatta meg az időskort. A Global Sisters Reportnak úgy fogalmazott, hogy az otthonban bármiről beszélgethet a nővérekkel, és úgy érzi, mintha a saját otthonában lenne.

Néha éppen ennyi kell ahhoz, hogy valaki ne érezze magát egyedül: egy közös kávé, egy beszélgetés és valaki, aki valóban észreveszi a másikat.

A gondoskodás kölcsönös

Az Elizabeth Care Home különlegessége, hogy nem különítették el a nyugdíjas szerzetesnőket a civil idősektől. Prema Packumala nővér, az otthon vezetője szerint tudatosan olyan közösséget akartak létrehozni, amelyben a két csoport tagjai egymás életét gazdagíthatják.

És hamar kiderült, hogy a kapcsolat nem egyirányú.

A 81 éves Daisy Punnackapadavil nővér évtizedeken át ápolóként dolgozott. Nyugdíjasként már másként szolgál: egy mosoly, néhány mondat vagy egy kis együtt töltött idő is számít. A nővér szerint amikor az alsóbb emeleteken élő idősekkel találkoznak, a saját fájdalmaikról is könnyebb megfeledkezni.

A 80 éves Stella Kanjiramkalayil nővér szintén ápolóként dolgozott korábban. Ma az étkezéseknél segít, elkíséri a lakókat a fizioterápiára, és ott van mellettük akkor is, amikor a közlekedéshez segítségre van szükségük.

A nyugdíj itt nem feltétlenül jelenti azt, hogy valakinek többé nincs feladata.

„Itt sok nővérem van”

Az otthon nem kizárólag keresztényeket fogad.

A 80 éves, hindu vallású Padma Vijayanath férje halála után került be. Egy lánya van, de az Elizabeth Care Home-ban ennél jóval nagyobb családot talált. A riportban egyszerűen úgy fogalmazott: „Itt sok nővérem van.”

A 91 éves, korábban tanárként dolgozó Thresiakutty Elappumkal története ugyancsak sok mai család számára lehet ismerős. Lánya Kanadában él, fia Bengaluruban dolgozik. Azért költözött az otthonba, mert gyermekei nem szerették volna, hogy egyedül maradjon.

Eleinte azt tervezte, hogy amikor lánya hazatér Kanadából, ő is hazaköltözik. Ma már kétszer is meggondolná. Nem pusztán az ellátás miatt. Hanem azokért az emberi kapcsolatokért, amelyeket az otthonban talált.

Amikor a család messze van

A történet mögött egy jóval nagyobb társadalmi változás is kirajzolódik.

Arpana Patani nővér hangsúlyozta, hogy egyre nagyobb az igény az idősgondozásra. Sok családban mindkét házastárs dolgozik, a felnőtt gyerekek pedig gyakran más városban vagy külföldön élnek. Emiatt egyre több idős ember marad úgy, hogy nincs mellette folyamatosan családtag. Az Ágoston-rendi nővérek idősotthonai megteltek, miközben új intézmények létrehozását a költségek, a megfelelő terület, a munkaerő és az egészségügyi ellátás igénye is nehezíti.

Az Elizabeth Care Home 2020-ban nyílt meg, részben azért, hogy a nagyobb egészségügyi és ápolási segítségre szoruló idősek megfelelő ellátást kaphassanak.

De az évek során kiderült: az időskori gondoskodásnak van egy olyan része is, amelyet nehéz műszakbeosztásban mérni.

Van, amit pénzből sem lehet biztosítani

Egy, az Egyesült Államokban élő orvos, Isaac Francis családjával több intézményt is megnézett, mielőtt édesanyja az Elizabeth Care Home-ba került. Elmondása szerint lehetnek olyan helyek, amelyek több kényelmet kínálnak, de az ő családját valami más győzte meg: a nővérek név szerint ismerik a lakókat, türelmesek velük, és vallási hovatartozástól függetlenül ugyanúgy gondoskodnak róluk.

Az együttélés persze nem idilli minden pillanatban. Az egészségügyi részleg zajai, a riasztások és a folyamatos sürgés-forgás olykor a nyugdíjas nővérek pihenését és csendes imáját is megzavarják. Az egyik idős szerzetesnő szerint bizonyos szempontból jobb lenne külön otthonban élniük.

Az intézmény vezetője is elismeri ezt a nehézséget, mégis úgy látja, hogy több az együttélés előnye: az idősek bátorítást kapnak a nővérektől, a nyugdíjas szerzetesek pedig aktívak maradnak, és továbbra is egy közösség részének érezhetik magukat.

Nem elég beadni a gyógyszert

Talán Prema Packumala nővér fogalmazta meg a legegyszerűbben, miért hozták létre ezt a közösséget. Azt szerették volna, hogy az idősek ne csak egészségügyi ellátást kapjanak. Kapcsolatokra is szükségük van.

Sok idős ember mellett van valaki, aki gondoskodik az ételéről vagy a gyógyszereiről – mondta –, de nincs mindig valaki, aki meghallgatja őket.

Talán éppen ezért olyan erős ez a távoli, indiai történet. Mert a kérdés egyáltalán nem csak Bengaluruban ismerős.

Az időskori gondoskodás vajon ott ér véget, hogy valaki biztonságban van, evett és megkapta a gyógyszereit? Vagy éppen ott kezdődik, amikor leülünk mellé, és megkérdezzük: hogy vagy?